Mikor már majdnem feladnád, de akkor sem!

 

Néha úgy érzem, hogy az univerzum szeret jót szórakozni. Volt két napom a múlt héten, ami csodálatos volt. Úgy zizegtem, mint már nagyon régen nem. Hiszen a tánc, és az ezzel járó érzések már évek óta kimaradtak az életemből. De legalább ez visszatért.

Szóval volt 2 fantasztikus napom. Erre most jött két pokoli...

Lehet engem naívnak nevezni, kevésbé tapasztaltnak és még sorolhatnám az egyéb jelzőket... De eszköznek nem! És most mégis így érzem magam...

Amikor egy 12-13 éves ismerősi kapcsolatot kell végleg lezárnom, mert olyan erőszakossággal próbál telefonon a saját eszközévé tenni, ami egy normális barátságba már nem fér bele. És az egyéb körülményeket már nem is említem...

Még mindig van hitem az emberekben. Annak ellenére, hogy az elmúlt napokban, hetekben, hónapokban gyakran merültek fel bennem olyan kérdések, mint pl.: 

Miért gázolnak át néhányan gondolkodás nélkül másokon? 

Miért nem számít, hogy mit érez/gondol a másik?

Hogy tekinthet bárki is egy másikra eszközként?

Hol csúszik el a kommunikáció?

Miért olyan nehéz a face to face kommunikáció?

Hogy tűnhetnek úgy el érzések egyik pillanatról a másikra, mintha nem is léteztek volna? 

Miért félünk az érzésektől?

Ha valaki fontos nekünk, hogy tudunk mégis játszani az érzéseivel?

És még sorolhatnám... Jöttek bennem ezek a kérdések vád, harag és egyéb negatív érzések nélkül. És talán nem is konkrét személyre irányulva, hanem úgy általában. Azt nem mondom, hogy szomorúság és fájdalom nem kísérték... Nyilván, egy részére tudom, vagy sejtem választ.

És akkor erre az elmúlt két nap...

Biztosan (talán nem is annyira) ifjonti naívságomból adódik, de továbbra is hiszek abban, hogy lehet még őszintén szeretni. A jót újra beengedni, újra megélni! Úgy ölelni, hogy közben nem azt kell figyelni, hogy hol szúrják belém a kést. Őszintén megbocsájtani (nyilván nem lehet mindent mindenkinek, ezt is megtanultam, nem véletlenül tettem meg én is egy nagy lépést lassan egy évvel ezelőtt).

Továbbra sem adom fel! Még akkor sem, ha időnként jön valami, ami azt akarja bizonyítani, hogy az élet sötét! Nem! Tudom, hogy a felhők fölött még mindig süt a nap, még akkor is, ha épp adott pillanatban csak a borút látom...

Talán lassan nem ártana újra egy üveg bor (vagy valami töményebb) mellett egy jó beszélgetés, ami kicsit segít kiengedni a gőzt.