Fekete Unikornis

   Mikor megfoganunk, még úgy érkezünk erre a világra, hogy hiszünk minden jóban. Be tudjuk fogadni, és nem gátolja semmi, hogy kimutassuk azt, ami bennünk van. Majd elkezdünk fejlődni a méhben, és jó esetben úgy születünk meg, hogy ez nem változik. Rosszabb esetben már ekkorra olyan traumák érnek minket, hogy megjelennek betegségek (pl. az asthma), kényszerességek (pl. állandóan bizonyítanunk kell, hogy szükség van ránk).  És ha már itt vagyunk a világon, elkezdenek érni minket a nagyobb hatások. Nem szeretnék különbséget tenni a gyerekkori hatások és a felnőtt korban ért hatások között, mert mindnek lehet kisebb és nagyobb jelentősége is. Maximum a hatások azok, amik idővel egyre jobban láthatóvá válnak. Mi történik velünk ilyenkor? Miért nem tud a régi, biztos állapot visszaállni? Miért nem tudunk "resetelni"? Miért hagynak rajtunk ezek a traumák annyira súlyos nyomokat, hogy talán végleg megváltoztassanak minket? Miért nem tudjuk csak úgy "elengedni" ezeket? És ...

  Néha úgy érzem, hogy az univerzum szeret jót szórakozni. Volt két napom a múlt héten, ami csodálatos volt. Úgy zizegtem, mint már nagyon régen nem. Hiszen a tánc, és az ezzel járó érzések már évek óta kimaradtak az életemből. De legalább ez visszatért. Szóval volt 2 fantasztikus napom. Erre most jött két pokoli... Lehet engem naívnak nevezni, kevésbé tapasztaltnak és még sorolhatnám az egyéb jelzőket... De eszköznek nem! És most mégis így érzem magam... Amikor egy 12-13 éves ismerősi kapcsolatot kell végleg lezárnom, mert olyan erőszakossággal próbál telefonon a saját eszközévé tenni, ami egy normális barátságba már nem fér bele. És az egyéb körülményeket már nem is említem... Még mindig van hitem az emberekben. Annak ellenére, hogy az elmúlt napokban, hetekben, hónapokban gyakran merültek fel bennem olyan kérdések, mint pl.:  Miért gázolnak át néhányan gondolkodás nélkül másokon?  Miért nem számít, hogy mit érez/gondol a másik? Hogy tekinthet bárki is egy másikra eszkö...

 Már jó ideje, hogy a tánc visszatért az életembe. Számomra ez mindig egy felszabadító érzés volt. De az elmúlt két nap különösen nagy hatással volt rám, így ezt most meg kell, hogy osszam veletek! A gyerekeknek mindig elmondom, hogy a hóra azért különleges, mert bárhova megyünk a világban, mindenhol ugyanazt fogják táncolni. A koreográfusok járják a világot, és tanítják a táncaikat. Így ennek hihetetlenül nagy közösségi ereje van. Tegnap ünnep volt az iskolánkban, ahol több osztálynak is táncot tanítottunk szeretett kolléganőmmel és barátnőmmel. A műsor úgy működött, hogy először az adott osztály eltáncolta a táncát, majd mindenki más is beállt az iskolából. Azért azt hagy mondjam el, hogy ez egy akkora iskolában, mint a miénk, nem kis tömeget jelent. Együtt táncoltak a pici elsősök az érettségizőkkel és a tanárokkal, és az össze többi évfolyammal. Egy szívvel, nevetve megtáncoltattuk az egész iskolát. Erre jött a mai nap. Szokásos pénteki Somer, csak most épp a Bálint Házban. Ele...

Mikor legutóbb írtam, még egy nagy lépés állt előttem. Hát ezen túl vagyok! Azóta az életem szépen halad előre.  Dolgozom magamon! Nem is keveset! Mind fizikailag (ennek eredménye már -16kg, vagyis 9 ruhamérettel kevesebb), mind lelkileg. Ez utóbbi talán a nehezebb. De nem úgy, ahogyan gondoljátok! Azt a terhet, amit éveken át cipeltem, azt szépen letettem. Olyannyira, hogy mikor újabb támadást kaptam volna, az egyszerűen csak lepergett. Nem féltem, nem remegtem, egyszerűen csak hátra dőltem, és nevettem. Hihetetlenül felszabadító érzés volt. Nem győzöm ismételni, hogy mennyire hálás vagyok ezért mindenkinek, aki ebben a fejlődésben segített. Mindenkinek, aki beszélget velem. Akár szakmai szemmel, akár egy barátként, akár azért, mert átélte ugyanazt, amit én. Vagy akár azzal segített, hogy megmutatta, hogy igenis vannak még bennem érzések. Nem is akármilyenek. Hihetetlenül felszabadító, hogy nem haltak még ki belőlem ezek. Ezzel is szembesülhettem azzal, hogy szépen haladok az igaz...

Pár éve elhagytam valami fontosat. Valami olyat, amiben kiteljesedtem. Valamit, amire kaptam reakciókat, véleményeket, amikről újabb és újabb gondolatok indultak el bennem.  Elhagytam mindezt valami olyanért, amiben hittem, hogy valami újabb jót hoz az életemben. Sajnos ebben lassan több a fájdalom, mint a jó. Így úgy döntöttem, itt az ideje, hogy újra kiteljesedjek abban, ami én vagyok! Szóval, kedves régi és új olvasóim, remélem megtaláltok, és újra szívesen olvassátok soraimat. Örülnék, ha reagálnátok is, hiszen én is abból építkezhetek, és nyilvánvaló, hogy nem csak az lehet helyes, amit én gondolok. Nyilván, csak a kulturált megnyilvánulásokkal tudok mit kezdeni, és sem vitát, sem ócsárolást nem tűrök meg. Kérlek hát Titeket, mindenki úgy szóljon hozzá, hogy az senki számára ne legyen bántó!  Rengeteget gondolkoztam azon, hogy mi kell, mennyire naivnak kell lenni ahhoz, hogy valami reményéért feladjuk önmagunkat. Egyáltalán helyes ez? Miért hiszünk annyira mások szereteté...