Mert somerben lenni jó, és someresnek lenni egy érzés

Most kicsit visszamennék a múltba. Mert talán azzal tudom elmondani a legjobban, hogy számomra mit is jelent ez az egész.

A Hasomer Hacair a II. világháborúban egy partizán szervezet volt, akik zsidókat mentettek. Köztük az én nagymamámat is. 

Majd elteltek hosszú évek, míg a szervezet nem működött. 

Aztán kb. 8 éves koromban a nagymamám kézen fogva vitt el egy tábor induló helyszínére. Akkor még el nem tudtam képzelni, hogy hova is megyek. Már a buszon megismertem az egyik embert, aki a mai napig az egyik legjobb barátom. Majd este a nyitóbulin a másikat is. 

Majd az életem velős részévé vált a szervezet, a közösség. Először chanichként, majd madrichként üzemeltem. Éveken át minden pénteken találkoztunk a kenben, és jártuk az országot a táborokkal. És persze pluszként korizások, kirándulások. Örök életre szóló barátságok. 

Találkoztunk több külföldről érkezett delegációval, de talán még akkor sem értettem igazán, hogy a somer nemzetközi szinten mit jelent. De aztán eljött 2003 és a 90. somria. Amin ott voltam, kint Izraelben. Fantasztikus volt mind a 3 hét, de a legcsodálatosabb az az este volt, amikor chet alakzatban álltunk a sivatagban a világ minden tájáról. Olyan sokan, hogy nem is láttam a sor végét. És együtt üvöltöttük: Somrim Házák - Házák Vémác! Ez is hasonló, mint amit a táncról írtam pár hete. Egy érzés, egy szív. Amikor átjár a libabőr, és elsírod magad, mert szétrobban benned ez az érzés.

Azután megint hosszú évek teltek el. Az élet ment tovább, somer hol volt, hol nem volt. 

Aztán most pár hónapja valami újra elindult. És valahogy úgy tűnt, hogy ez most újra egy komolyabb indulás. És most már látom, hogy nem csak úgy tűnt.

És az élet úgy hozta, hogy újra ott vagyok szinte minden pénteken, és szinte minden programon. Igaz, most kicsit más minőségemben, de ez így tökéletes. Segítek, amiben tudok, és táncolunk, amikor csak lehet. Amikor meg úgy van, akkor beülök a sarokba egy babzsákfotelbe, és figyelek. 

Ahogy ez így volt most pénteken is, miután táncoltunk egy jó nagyot, és behoztuk a shabatot. Figyeltem a fiatalokat, akik jelenleg ugyanúgy dolgoznak a programokkal, ahogyan mi régen. Figyeltem a gyerekeket, akik teljesen átszellemülve játszottak, nevettek, éltek. Szépen alakul a létszámuk is, egyre többen a mi iskolánkból is. Jó látni, ahogy ez a csoda szépen lassan újraéled. 

Csak remélni tudom, hogy sok gyerekhez és szülőhöz el tudjuk ezt az érzést juttatni. Mert még én is emlékszem, hogy mennyit adott ez a közösség, és tett azzá, aki ma is vagyok. Jó látni, hogy a jelenlegi csapat ilyen szeretettel és lelkesedéssel dolgozik azon, hogy a már most lejáró gyerekek is átérezzék mit jelent egy közösséghez tartozni, mit jelent someresnek lenni. Teszik mindezt így akkor is, ha csak 6-7 gyerek van, és akkor is, amikor 20. Remélem, hogy hamarosan inkább azért kell izgulniuk, hogy elég legyen a hely a tömegnek, mert megérdemlik! 

Someresnek lenni nem pár napra, pár hétre, pár hónapra vagy pár évre szól, hanem egy éltre!

Házák vémác!