Fekete Unikornis

Most kicsit visszamennék a múltba. Mert talán azzal tudom elmondani a legjobban, hogy számomra mit is jelent ez az egész. A Hasomer Hacair a II. világháborúban egy partizán szervezet volt, akik zsidókat mentettek. Köztük az én nagymamámat is.  Majd elteltek hosszú évek, míg a szervezet nem működött.  Aztán kb. 8 éves koromban a nagymamám kézen fogva vitt el egy tábor induló helyszínére. Akkor még el nem tudtam képzelni, hogy hova is megyek. Már a buszon megismertem az egyik embert, aki a mai napig az egyik legjobb barátom. Majd este a nyitóbulin a másikat is.  Majd az életem velős részévé vált a szervezet, a közösség. Először chanichként, majd madrichként üzemeltem. Éveken át minden pénteken találkoztunk a kenben, és jártuk az országot a táborokkal. És persze pluszként korizások, kirándulások. Örök életre szóló barátságok.  Találkoztunk több külföldről érkezett delegációval, de talán még akkor sem értettem igazán, hogy a somer nemzetközi szinten mit jelent. De aztán eljött 2003 és a 90

  Néha úgy érzem, hogy az univerzum szeret jót szórakozni. Volt két napom a múlt héten, ami csodálatos volt. Úgy zizegtem, mint már nagyon régen nem. Hiszen a tánc, és az ezzel járó érzések már évek óta kimaradtak az életemből. De legalább ez visszatért. Szóval volt 2 fantasztikus napom. Erre most jött két pokoli... Lehet engem naívnak nevezni, kevésbé tapasztaltnak és még sorolhatnám az egyéb jelzőket... De eszköznek nem! És most mégis így érzem magam... Amikor egy 12-13 éves ismerősi kapcsolatot kell végleg lezárnom, mert olyan erőszakossággal próbál telefonon a saját eszközévé tenni, ami egy normális barátságba már nem fér bele. És az egyéb körülményeket már nem is említem... Még mindig van hitem az emberekben. Annak ellenére, hogy az elmúlt napokban, hetekben, hónapokban gyakran merültek fel bennem olyan kérdések, mint pl.:  Miért gázolnak át néhányan gondolkodás nélkül másokon?  Miért nem számít, hogy mit érez/gondol a másik? Hogy tekinthet bárki is egy másikra eszközként? Hol csú

 Már jó ideje, hogy a tánc visszatért az életembe. Számomra ez mindig egy felszabadító érzés volt. De az elmúlt két nap különösen nagy hatással volt rám, így ezt most meg kell, hogy osszam veletek! A gyerekeknek mindig elmondom, hogy a hóra azért különleges, mert bárhova megyünk a világban, mindenhol ugyanazt fogják táncolni. A koreográfusok járják a világot, és tanítják a táncaikat. Így ennek hihetetlenül nagy közösségi ereje van. Tegnap ünnep volt az iskolánkban, ahol több osztálynak is táncot tanítottunk szeretett kolléganőmmel és barátnőmmel. A műsor úgy működött, hogy először az adott osztály eltáncolta a táncát, majd mindenki más is beállt az iskolából. Azért azt hagy mondjam el, hogy ez egy akkora iskolában, mint a miénk, nem kis tömeget jelent. Együtt táncoltak a pici elsősök az érettségizőkkel és a tanárokkal, és az össze többi évfolyammal. Egy szívvel, nevetve megtáncoltattuk az egész iskolát. Erre jött a mai nap. Szokásos pénteki Somer, csak most épp a Bálint Házban. Eleinte

Mikor legutóbb írtam, még egy nagy lépés állt előttem. Hát ezen túl vagyok! Azóta az életem szépen halad előre.  Dolgozom magamon! Nem is keveset! Mind fizikailag (ennek eredménye már -16kg, vagyis 9 ruhamérettel kevesebb), mind lelkileg. Ez utóbbi talán a nehezebb. De nem úgy, ahogyan gondoljátok! Azt a terhet, amit éveken át cipeltem, azt szépen letettem. Olyannyira, hogy mikor újabb támadást kaptam volna, az egyszerűen csak lepergett. Nem féltem, nem remegtem, egyszerűen csak hátra dőltem, és nevettem. Hihetetlenül felszabadító érzés volt. Nem győzöm ismételni, hogy mennyire hálás vagyok ezért mindenkinek, aki ebben a fejlődésben segített. Mindenkinek, aki beszélget velem. Akár szakmai szemmel, akár egy barátként, akár azért, mert átélte ugyanazt, amit én. Vagy akár azzal segített, hogy megmutatta, hogy igenis vannak még bennem érzések. Nem is akármilyenek. Hihetetlenül felszabadító, hogy nem haltak még ki belőlem ezek. Ezzel is szembesülhettem azzal, hogy szépen haladok az igazi ön

  Sokáig koncentráltam egy olyan emberre, aki mindig csak azt kereste, hogy hogyan alázzon meg, hogyan hazudjon a szemembe. Hiba volt! De valamiért ebből kellett tanulnom. Azt biztosan megtanultam, hogy mik azok a jelek, amiket ha újra látni fogok, már nem engedek ekkora teret. Sőt! Semmilyen teret. Ha nem én kellek, hát nem én kellek. Illetve csak azért ne keljek, hogy tönkre lehessen tenni.  De már számolom a napokat vissza, amikor ez az időszak végre lezárul. Mert már látom a végét! Hihetetlenül hálás vagyok mindenkinek, akik ebben a helyzetben most mellettem vannak!!!! Annak is, aki már régen, és annak is, aki most csatlakozott hozzám. Mindenkinek, aki családként, és barátként egyaránt fogja a kezem. Rengeteget segítetek, hogy ne roppanjak össze!!! Köszönöm, hogy vagytok! És külön köszönöm egy olyan barátnak, aki pár napja el merte nekem mondani, hogy ő is ugyanolyan bántalmazásból állt fel, mint amilyenből most én fogok. És mindig elmondja, hogy mennyire jó, amit teszek és csak ma

  Ez a szám nagyon jól leírja, ami bennem van. Mindössze annyi, hogy az utolsó pár másodperc már nem létezik. Túl sokszor néztem el, és bocsájtottam meg. Többet nem! Ma már azon is csak mosolygok, amikor eldobja a telefonját, mert váratlanul benyitok, és épp tilosban jár... https://www.youtube.com/watch?v=5jmJlN2A1Hw